A közelmúltban Kövér Lászlótól hallhattuk azt az aranybecsű megjegyzést, hogy Németországban a Nationalelf-el nyugodtan hívhatnák Internationelf-nek is, a sok bevándorlótól. Külön kiemelte Mesut Özilt, aki szerinte ékes példája az integráció működésképtelenségének, hiszen inkább tartja magát töröknek, mint németnek és a német himnusz alatt is tüntetőleg összeszorítja a száját.

Leszámítva azt a tényt, hogy Özil sosem volt török, hanem éppen a népét (kurd) Törökországban ért hátrányok miatt menekült el onnan, mégcsak nem is ő maga,- hanem az édesapja. Mesut Özil már Németországban született. Anyanyalvén, németül beszél és semmi oka magát másnak gondolni.

Kövér gondolatmenetében nem tűr ellentmondást. Nála minden ilyen egyszerű, és kész. Nyugodtan építhetünk rá akár egy teljes gyűlölet-ideológia univerzumot is, ha akarunk:

A migránsok időröl-időre megpróbálnak minket leigázni, agresszív terjeszkedő magatartásukkal bekebelezni. Beilleszkedési képtelenségüket a világ hét sarkán érezhetjük. Most ne is csak a focit emeljük ki, mert ebben a kategóriában sajnos az utóbbi évtizedekben messze elkerülte dicső nemzetünket a szerencse, vegyük példának a többi sportágat. Kérdezzük csak meg például Mohamed Aida-t, milyen a viszonya a Himnusszal.

Számtalan idegen/migráns hátterű sportolónk mellett vegyük észre, hogy életünk más területein is egyre-másra nő az idegenek száma. Ott van például az a fejkendős nő, valami Al-Ghaoui Hesna hírbemondó, vagy Vujity Tvrtko, ők mindig is gyanúsak maradnak az igazi magyar hazafiak szemében.

Ki kell, hogy mondjuk: Nemcsak jelenünket veszélyeztetik a bevándorlók. El akarják venni jövőnket és ha nem vigyázunk erre a sorsa jut a múltunk is. Talán mi, magyarok vagyunk a legékesebb példái annak, hogy a migránsok beilleszkedésre képtelen hada mindig is minket gyötört a legjobban az elmúlt századok alatt. 

Képzeljük csak el a mi történelmi migránsválogatottunkat, -ahol nevén nevezzük az ellent-, a "tudjukkiket" hogy mind megtudjuk, kik állnak a téren és időn átívelő összeesküvés mögött, amely Magyarország elveszejtésére esküdött fel, és a nemzetünk himnusza helyett azt motyogja összeszorított ajkai között, a pályákon és ha a helyzet úgy hozza, a valós életben is.

Vegyük sorra néhányukat, hogy lássuk kik azok, akik a fent említett török  úriemberhez hasonlóan menekültként, vagy idegenek leszármazottaként közöttünk éltek, és integrációra képtelen gondolkodásukkal az apokaliptikus nemzethalál ügynökei voltak.

(A rímtelenségekért előre is elnézést kérve...)

                          Nemzeti 11

A kapuban Zrínyi Miklós, ki igazi mestere a védekezésnek,

kirohanásai miatt edzője sokszor megdorgálja,

mondván: Egyszer még megjárja,

csapatát vezeti végleg a romlásba.

A jobbszélen Petőfi Sándor, a lánglelkű poéta,

kinek elve a remény, 

sötét órákon, vigaszt társa csak tőle remél.

Közepén a rendre nem vigyáz más, 

mint maga, személyesen,

Martinovics Ignác.

Árpád, ki maga nemében első volt e nemes rangra,

a középpályát uralja.

A pozsonyi diadal hőse,

ahol olyan hármat vágott az ellennek,

amit azóta is emlegetnek.

Itt vigyáz még, nagyobbat se kíván', 

ki nemcsak Nagy volt, hanem király:

Lajos, sikerének titka nem más,

fürdéshez "három-tenger-só"-ját használ.

A pálya közepén még,

hol széles a tér, szinte vászonra kíván,

tereli a labdát Munkácsy Mihály.

Puskás Öcsi vérbeli focista,

hol máshol lehetne posztja,

mint hol gólokkal örvendeztethet,

elől a csatársorban. 

Bem apóé a középpálya bal oldala.

Legfőbb tanácsa, mit ő is tesz; nem tart a csatától!

Bátorságán nem fog az idő,

a mérkőzés vége felé elkopik rajt egy cipő. 

Legfőbb támasza Damjanich János,

aki mögötte sohasem elveszett,

ő tartja a balbekket, összjátékuk tökéletes.

A sepregető, Dugovics Titusz.

Nem lehet őt ezért bántani,

lendülete bárkit képes magával (le)rántani.

A kispadon, mi nem kevesebb dicsőség,

Lázár Vilmos és Poeltenberg Ernő,

ők ha kell, mind meghalnak a pályán,

köztük mindenki egyenlő.